Úgy gondolom, a 20. században még nem volt jellemző, az a szintű képernyő-függőség, mely a felszínen tartja, a hajdanán nagyszerű (vagy középszerű) színészeket, előadókat, műsor vezetőketet. Összefoglalva: média személyeket.
A bulvár egyre nagyobb térhódítása, és beavászkodása a mindennapjaikba, formálta ilyenné a szórakoztatóipart.
Siker és csillogás
Nagyon nincs is min csodálkozni, hiszen ha az ember megszokott egy életszínvonalat, nehéz az alá menni, és méltósággal a háttérbe húzódni. Ám szerencséjükre, a bulvár hírekben való tündöklésük, fenn tarthatja azt a látszatot, hogy még mindig ugyanolyan kihívóak, tehetségesek, és ambiciózus személyek, mint karrierjük csúcsán.
Csakhogy, az már elmúlt. A celebek olyan csillagok, akik valamikor még tündököltek. Volt egy csúcspontjuk, vagy egy magasan ívelő időszakuk a szórakoztatóiparban, ám azóta csupán pislákolnak.
A bulvár intézménye, már a kezdetektől, egy ilyen hamiskás, érdektelen információ csokrot jelentett. Sztárokról, illetve a társadalom egy magasabb szintjén pózoló személyek, mindennapjaiba enged betekintést. Csupán azért, hogy kicsit közelebb érezhessük magunkat, sztárjainkhoz. Ők is csak emberek.
Ezek a hajdani sztárok, sajnos nem tudják elfogadni, hogy már beteljesítették sorsukat. Meghódították az országukat, vagy az egész világot, hallatlan nagy sikereket elérve, majd az az ihlet, vagy messianizmus, ami hajtotta őket előre, elmúlt. Amilyen gyorsan jött, ez a reveláció, mellyel meghódították milliónyi ember szívét, olyan gyorsan, észrevétlenül távozott.
Nagyon jellegzetes, hogy ezek az emberek, a magánéletükben sem találják a helyüket. Érzik, hogy valami nem ugyanaz, valami elmúlt, de nem képesek szembe nézni vele, és csak szoronganak. Ebből az állapotból, csak azt a (rövidtávú) kiutat látják, hogy ragyognak tovább, mintha mi sem történt volna, az emberek imádatát meglovagolva. Nem néznek szembe a valósággal, nem tudják belátni, hogy annak az életnek vége.
Tehát kialakul egyfajta függőség, mely mindig egy kicsit oldja, az egyre rájuk nehezedő súlyt, amit tehetségtelenségük miatt éreznek. Egy állandó balanszírozás lesz, az életük.
Olvasztótégely
A média cégek növekedésének köszönhetően, a 2000-es évek során, már nem csak sztárok, és kiégett sztárocskák jelentették a bulvár tartalmat, hanem egyéb, szintén az átlagtól magasabb rangon álló személyek is bekerülhettek. Politikusaink, és nagyobb befolyásra vágyó üzletembereink rájöttek, (nem csak hazánkban,) hogy a bulvár lapjaira avászkodás, egy óriási társadalmi réteghez juttatja el őket.
Több út is rendelkezésre állt ugyan, hogy kiterjesszék mémjüket, de ha a számokat nézzük, hogy milyen irdatlan mennyiségben fogyasztjuk a bulvárt, teljesen egyértelmű a döntés.
Bárcsak ne bulvározták volna össze magukat, a politikusok, illetve egyéb közéleti személyek. Nagyon sokat romlott a megbecsülésük. Ám még többet, az emberek gondolkodása és megítélése. Nem voltunk ennyire hülyék! Tudtuk, hogy ezek a semmire kellő napilapok, amik a teljesen átlagos szennyest lökik az ember orra alá, pocsék, minősíthetetlen, és érvénytelen tartalommal dolgoznak.
Aztán egyszer csak azt látjuk, hogy ebben a posványban feltűnnek honatyáink, igazgatóink, illetve megbecsült szakmák magas rangú képviselői is. Mit jelentsen ez? Csak nem azt, hogy ezek a nevesebb elöljáróink is, ugyanolyan szánalmas alakok, mint mi? Lealacsonyodnak erre a színvonalra, és pitizni kezdenek, a celeb-kreditekért? Hát erre szorulnak, ezek a jobb sorsú emberek? Szégyen!
Azért hívom, általános létromlásnak ezt a jelenséget, mert innentől bárki lehet celeb, és a facebook-nak köszönhetően, mindenki az is lett.
Mi különbözteti meg a valódi sztárokat, az önjelölt celebektől?
Vannak egyértelműen kiégett celebritások, akik nagyon nem is szerepelnek. Legalábbis tartalommal bíró produkciókba nem kellenek, legfeljebb hülye vetélkedőkben, meg hajnali csacsogós műsorokban kukorékolnak. Folyton mutogatni akarják magukat, hogy a köztudatot fertőzzék jelenlétükkel. Velük ellentétben, a valódi sztár az, akit egyre kevésbé látunk napi-szennylapok oldalaink pózolni, vagy egyáltalán nem, viszont munkáját alázattal és méltósággal műveli. Szerényen, a rajongókat emberszámba véve, a páváskodást elkerülve, igyekszik megélni és megosztani tehetségét.
Méltósággal megöregedni
Nos, ez az a dolog, ami nagyon nehezen valósul meg, a rivalda fény vakító sugaraiban táncikálva. Sztárokat és celebeket is sújtja, illetve lassan minden más embert is, az öregség elfogadhatatlansága. Nem akarunk megöregedni. Pedig nagyon szánalomra méltó látvány, mikor egy öregasszony, szűk ruhában, lógó bőrrel viháncolva rötyög, a fiúk minden szaván. S közben pofátlanul rivalizál a fiatal csajokkal, akik mellett, nővérkének is túlkorosnak hat.
Meglett férfiak sem tudnak öregedni. Ott is hasonlóan kínos szituáció, mikor a festett hajú, zörgőcsontú öregúr jaszkarizik a srácok előtt. A bókolás még hagyján, mert a csajok számára kifejezetten aranyos, mikor a kis öreg, ilyen finom kis szavakat csempész a mondandójába. Ugyebár, fiatal srácok egészen más módon udvarolnak. Minden generációban más. Az öregúrtól meg egy hagyományosabb, mondhatni nívósabb bókot zsebelhetnek be, amit talán nem is hallhattak még. Ez mosolyokat eredményez, mely további önbizalmat pumpál nagypapába, aki még fiatalabb és vagányabb fiúként tetszeleg. Aztán persze a mechanikus alkatrészeket meg kell támogatni, némi véredény tágító készítménnyel, hogy partiba dobhassák a hancúrlécet. És már kész is, az 50 pluszos Casanova.
Celebeknél sincs ez másképp. Külsőségeket tekintve, meg hát van mit javítani, úgyhogy a siker-években felhalmozott tőkét, optikai tuningra áldozzák. Csodálatos látvány, mikor az 50 plusszos csajok, felvarrt bőrrel, feltöltött ajkakkal, felpumpált cickókkal, kifeszített popóval riszálja magát, a semmi kis feszes ruhácskájában. És dörgöli oda magát, minden áldott nap ha teheti, a tévé képernyő kamera felöli oldalához, hogy gyönyörködhessék benne a világ.
Méltósággal visszavonulni, számomra azt jelentené, hogy az ember ismeri önmagát, felismeri a korlátait, és a korának megfelelő minőség tölti, hátralévő életét.
Ebben nincs semmi rossz. Egykori sztároknál, különösen indokolt, hiszen megélhették a boldogságot, ragyoghattak a rivalda fényben, megörvendeztethették a közönségüket, feloldódhattak tehetségükben, úgyhogy számukra meg volt minden. Csak az ember gyarló és gyanakvó. Arra számítunk, hogy még lehetne ez jobb is, és ezáltal a nagy többség ne érzi, hogy meg volt a csúcs, és nem hajlandó elfogadni, hogy már nincs az a lépcső, mely oda vissza vezetne. Nincsenek újabb magasságok.
Én még nem nagyon láttam olyan embert, aki két különböző időpontban is szárnyalt volna. Általában egy nagy szárnyalás, vagy egy hullámlovaglás a jellemző, de nem elkülöníthető csúcspontok. Hacsak nem, az élet más területén, vagy egy teljesen más szakmában. Na, olyan van.
Ha úgy érezzük, elértük szakmánk csúcsát, akkor el kell fogadni, hogy elmúlt a ragyogás. Ha már egy ideje nem szárnyalunk, nem érezzük azt a csillogást, kezdünk alászállni, akkor meg volt a csúcs.
Manapság azt látom, hogy a jelentős többség, inkább nem öregszik meg. Színészeink még akcióznak, meg Don Juan-ként minden csajt meghódítanak. A hölgyek meg szex szimbólumként pózolnak 40 éven át. Lásd: Madonna. Hát, hogy van bőr a képükön?
(ja persze... botoxszal)
